-Kezd hűvös lenni -mondta Logan és a kezét a kabátja zsebébe nyomta. -Mi ez? -és egy levelet húzott elő.
-Mi van ráírva? -reméltem, hogy vele legalább nem játszik majd.
-Ööö...elég rondán van írva de, azt hiszem, hogy : "Drá-g-a Abb-inek"
-Micsoda? -kikaptam a kezéből a papírt.
-Na mi az? Csak nem valami titkos hódoló?
-Nem, nem az... -mondtam a földet nézve.
-Hm..titkolózás, igaz?
-Nem mondhatom el... Még magamnak se vallom be. Másnak nem menne.
-Na jól van. Szerintem üljünk be egy kávéra.
-Cappuccino -mondtam mosolyogva.
Egy közeli gyors étterembe ültünk be ahol csupa öltönyös férfi és nő volt. A pultnál csak kisírt szemű lányok ültek a kiszolgáló pedig egy kigyúrt fiú volt.
-Mit szeretnél? -mondta csábosan Mr. Kockahas.
-Dean...kérlek!
-Jaj bátyó csak egyszer találkozunk egy ilyen gyönyörű hölggyel az életben!
Logan nevetni kezdett.
-Rossz lányra néztél öcskös! Nem éppen hölgy fajta! -mondta lassan már a földön fetrengve.
-Úh, tüzes! Még jobb.
-Aha...nem. Hány éves is vagy? -kérdeztem.
-Húsz szivi! -mondta kacsintva.
-Gondolhattam volna... Kevergesd csak nyugodtan a koktélokat és várd meg a hozzád valót. Ja és egyébként egy kávé és egy cappuccino lesz.
Leültünk egy asztalhoz. Én a hajamat nézegettem egy kanál torz képében.
-Csak nem bejön Dean?
-Hát jó teste van azt meg kell hagyni, de a modora...Isten segíts!
-Hogy van az, hogy ti nők csak akkor látjátok az izmot ha egy feszülős felsőt hordunk
-Oké, értem én. Neked is isteni a tested! -mondtam.
-Köszönöm. -mondta lehangoltan.
-Szerintem minden lány jobban bírja a te fajtádat.
-Ugyan miért? Üres fej, dögös test... Nem hiszem, hogy több kell mostanság.
-Azért nézz körül!
-Itt is van a cappucino és a kávé. Esetleg egy kis plusz szolgáltatást? -mondta Dean csábosan.
-Most, hogy mondod...Igazán eltűnhetnél!
-Szeretem ha nem adják magukat könnyedén! -mondta és már el is ment.
-Bocsáss meg a testvéremnek. Idióta, fiatal és egy barom.
-Elnézem. -válaszoltam mosolyogva.
Miközben lassan kortyolgattuk az italt belépett valaki az ajtón. Fekete kalap, vörös rúzs. Mindenki felfigyelt rá.
Dean azonnal odament hozzá és bekísérte.
-Ki ez a lány? -suttogtam Logan fülébe.
-Nem tudom. Nem hiszem, hogy egy vakkal jönne össze a testvérem.
Igen,vak volt. Lassan mozgatta fejét jobbra-balra és a száját nyitva tartotta. Minden dolgozó kedves volt hozzá. Megpróbáltam nem rá figyelni és máris visszazökkentem a beszélgetésünkbe Logannal.
-És nem is kérdeztem még, hol is dolgozol?
-Újságíró vagyok.
-Ó, csak nem egy pletykafészekkel van dolgom?
-Nem, én csak igaz dolgokról írok. Viszont a munkatársaim nagy része a szaftos, hazug témákat szeretik, ezért nekem megmaradnak azok a cikkek amiket én szeretek. -mondtam mosolyogva.
Miközben beszélgettünk, hirtelen megcsapott valami. Nem, nem is valami. A szagok felerősödtek, a látásom tisztább lett, mint valaha és kezemen az erek kiduzzadtak. Éreztem ahogy a fogaim zsibbadnak.
-Elnézést. -szóltam és a mosdó felé vettem az irányt.
A tükörbe néztem és láttam, ahogyan a két szemfogam megváltozik. Az arcom fehér lett és a karomon az erek feketévé változtak. Épp az egyik fülkéből jött ki valaki. Egy csinos, jól öltözött nő. Megláttam, elkaptam és a nyakán megkezdve haraptam. A friss vért ízlelte a szám. A fényes, aranyat érő vér. Cseppekként éltem át a pillanatot. De sikítani kezdett. Testébe szúrtam az öklöm és kitéptem a szívét vadállat módjára. Az ujjaim a számomra kincset érő folyadékban úsztak. Kiszívtam minden vérét. Visszadobtam a fülkébe, megmostam a kezem és visszaindultam az asztalunkhoz.
-Héj Abbie? Mi az a folt a ruhádon?
Ránéztem a fekete koktélruhára. Egy vörös folt...
-Jaj, ne is mondd! Jött egy pasas és egy pohár bort rám öntött.
-Nem akarsz átöltözni?
-De..És már egyébként is késő van.
-Akkor indulhatunk?
Bólintottam.
Beszélgetve sétáltunk az utcákon. Elérkeztünk a házhoz.
-Akkor...
-Ja.. Tudod én nagyon jól éreztem magam -mondta Logan.
-Igen, én is -mosolyodtam el.
Lassan közeledett és hirtelen az arcomhoz kapott. Az ajkaimat csókolni kezdte. Hosszú, forró csókok. Hideg kezét a csípőmön tartotta én pedig széles vállán pihentettem a karom. Nekidöntött a falnak és a nyakamon haladt tovább. Lecsukott szemmel érzékeltem ezeket a perceket. Most már én is csókoltam őt. A szánk szenvedélyes tangót jártak és én a hátába kapaszkodtam nehogy történjen valami.
-Felszeretnél jönni?
-Hazudjak?
-Nem -mondtam.
-Természetesen.
Kinyitottam az ajtót, civilizált emberek módjára felmentünk a lakásomba és elkezdődött, amiről azt hittem, hogy nem létezik...
Ahhoz, hogy az embernek legyen kedve felkelni, kell valami ami miatt kiugrik az ágyból és mosolygósan indul el a munkába. Nálam ez kevésbé volt így. A szokásos. Mint minden reggel, a zuhanyzóban csodálom a vízcseppeket, mindig van erejük egymás ellen versenyezni, vajon melyikük ér le hamarabb vagy melyiküket nyelem le előbb. Aztán kinyitom a még mindig rúzsos tükröm. Belenézek és semmi változás. Aztán pedig a semmit nem érő, felesleges kávé ami az igazat megvallva átmegy rajtam.
Beléptem a bejárati ajtón és az asztalom felé vettem az irányt. Bárhogy próbáltam feltűnést nem kelteni máris letámadott Lily.
-Jaj Abbie! Hol jártál? Azt hittem már sosem jössz vissza! A főnök mindent rám bízott amíg te a gyilkosság után szimatoltál! Nem tudom megérte-e ennyit lógni, hamarosan kell a cikk.
És akkor mint egy földrengés eszembe jutott valami. Nem egy cikk kell erről az ügyről, hanem több. Minden újabb kiadványban benne kellene lennie egy kis résznek. Így minél többen olvasnák amit leírok.
-Bocs Lily, de nincs időm az idióta önsajnálatodra.. Ezt dobta a gép, ha nem tetszik mondj fel! -azzal elmentem mellette és az igazgatói iroda felé siettem.
-Mr.Buck!
-Üdv Abbie! Miben segíthetek? Haladtál valahova a kiadott anyagban?
-Annál is jobb! Eszembe jutott.. -és elmeséltem neki a fantasztikus ötletem.
-Ühüm...hm...nos...ez nem is rossz ötlet! Csak az a kérdés, egyedül megbirkózol-e vele, vagy rakjam melléd Lily-t?
-Isten ments!
-Igen, én se szeretem...Egy idegesítő liba.. -mondta és elnevette magát.
-Akkor hozzá is látok! Holnapra kell, igaz?
-Igen-igen. Reggel tíz.
-Köszönöm, viszlát!
-Szervusz Abbie!
Leültem a helyemre és egészen hét óráig írtam. Aztán hazarohantam és felvettem valami csinos ruhadarabot.
Éppen beestem fél nyolcra a One Clock-ba. Logan már ott ült az egyik asztalnál.
-Helló!
-Szia!
-Iszunk valamit? -mondta és egy mozdulattal intett a bár mögötti pincérnek.
-Persze!
-Üdvözlöm önöket a One Clock-ban. Mit hozhatok önöknek? -mondta unottan, amolyan betanult szöveggel a dolgozó.
Rám nézett Logan.
-Egy Mojitot, sok jéggel.
-Máris hozom, az úrnak mit adhatok?
-Egy Whiskeyt kérek.
Bólintott és elment.
-Nem hittem volna, hogy csinos is lehetsz...
A múltkori találkozásunkor egy farmerben és egy ingben voltam...Hát igen egyikben sem az jött le, hogy van alakom....
-Ez egy bók akart lenni...?
-Ige... Nem én nem vagyok az a nyálas típus tőlem ne várj semmi ilyesmit.
-Aha, értem.
-Na és elmeséled miért olyan nagyon szar az életed?
-Nem, ha ezért jöttél ide akkor, felejtsd is el.
-Jó-jó, nem kell felkapni a vizet. És még véletlenül sem ezért találkozom veled! De ha te nem nyílsz könnyen akkor én mutatkozom be. 33 éves vagyok, nőtlen, és családtalan ha van ilyen szó.
-Meghaltak?
-Nem. Úgymond egy elcseszett házasság, elcseszett gyereke vagyok, akit beraktak a NINCS SZÜLŐJE házba és ezzel el is veszítettem minden rokonom. Nem igazán bánom, a szüleim fényűző családtagjaik legalább megkíméltek sznobságuktól...
-Tehát gazdag szülők, há?
-Nagyjából ja..
Órák hosszat beszélgettük és minden egyes percét élveztem. Én is elmondtam neki mindent magamról, hogy élnek a szüleim, akik nem helyeslik a munkámat sőt az egész életemet...De arról egy szót sem mondtam, hogy vámpír vagyok.
Olyan fél kettőkor megszólal Logan:
-Nem megyünk el sétálni a városba?
-De menjünk, amúgy is ki akarom szellőztetni a fejem.
Seatle utcái kivilágítva romantikussá tették a hangulatot, ami nekünk nem számított ugyanis mint két jó barát sétáltunk. A hídon pedig:
-Nem bánod ha rágyújtok? -kérdezte.
-Nyugodtan de nekem is adj egy szálat!
A füst olyan volt a levegőben mint egy varázspor. Kicsit az ember elszáll a földtől mikor cigarettázik. Mélyen beleszív és lassan kifújja, mikor ez a folyamat többször ismétlődik, jobb kedvre derül és egyszerűen úgy érzi a dolgok könnyűek. De ezek csak pillanatok és ezt a gyengéd tíz percet egy valaki ronthatta el...Your Friend....
Nem hiszem el... Ez az álnok, őrült még gyilkosságra is képes. Ilyen egy szemétládát.
Magam mögött hagyva a kertet. Néhány könny jelent meg a szememben. Éhes voltam. És dühös. Feldühített a gondolat, hogy ez a bizonyos Your friend olyan emberekkel tesz szörnyű dolgokat akik nem is ártottak nekik. Vajon ki lesz a következő és mit fog vele csinálni. Öljön meg inkább engem. És ennek tetejébe egy óriási dugó alakult ki az utcákon. Az autómban ücsörögtem és a levéllel szemeztem. Eszembe jutott, hogy hol és hogyan tudnám kiengedni a gőzt. A lakásomhoz nem messze van egy park. Soha senki sincs ott. Igazából nem is park. Olyan mint egy kis erdő. Madárcsicsergés nélkül de ugyanakkor természet vesz körül, amikor ott vagyok. Így hát nem is tétováztam, rohantam a parkba.
Beparkoltam egy kavicsos helyre, fogtam a levelet és az erdő közepébe vágtam.
Valaki ott ült egy kőn. Egy férfi. Lassan közeledtem.
-Szia -mondta.
-Szia -és leültem mellé. -Te is itt szoktál lazulni?
-Ebben a kibaszott városban nem hiszem, hogy máshol lehet.
-A nevem Abbie.
-Logan.
Csendesen ültünk. A külseje igazán hasonlított az enyémre. Napbarnított bőrszín, fekete ruhadarabok és tornacipő. Amiben különböztünk, hogy nekem élénk vörös hajam van neki pedig szerencsére szőkés barna.
Rám nézett én pedig úgy tettem mint aki nem tudja.
-Te miért vagy itt?
-Más vagyok, mint a többi ember. Túl más. Senki sincs aki megértsen sőt valaki tönkre akarja tenni... -kezdtem bele az életembe a földet kémlelve.
-Az nem baj ha nem vagy sablonember.
-Neked milyen okod van szomorkodni.
-Én nem bánkódom. Egyszerűen szar az életem. Ilyen egyszerű.
-Hát olyan rossz nem lehet mint az enyém.
-Mondj valamit és eldöntöm!
-Sajnos a legnagyobbat nem mondhatom ki.
-Akkor beszéljünk kódoltan? Hidd el tudok.
-Ehhez még idegen vagy.
-Miért? Vámpír vagy, vagy vérfarkas? -nevetett.
Mosolyra húztam a számat. De legbelül ez zajlott le bennem:
-Igen vámpír vagyok! Pontosan! Emberek vérét iszom, hogy ne haljak meg. Nem hobbiból álmodok duzzadt erekről! Mondd meg, hogyan legyek ezzel boldog! Mondd meg miről álmodjak! Miről ezzel az élettel!
-Valami rosszat mondtam, hogy így elhallgattál?
-Nem-nem, persze, hogy nem.
-De ha már így elmondtad röviden ki is vagy és rájöttem, hogy eléggé hasonlít az életed az enyémhez egy ital mellett szívesen megismernélek.
-Ez jól hangzik -mondtam mosolyogva.
-Holnap este fél nyolckor a One Clockban?
-Ott leszek!
Felállt és elment. Még egyszer visszanézett és eltűnt a fák között. Én pedig tovább gondolkoztam. És felvetődött bennem a kérdés: Logan is Your Friend műve?
Hazaértem, levágtam szokás szerint a táskám az előszobámba és az olvasatlan e-mailjeimet nézegettem négy zacskó vér mellett. Majd lassan elfáradtam és a kanapén aludtam el.
Nincs is jobb kómásan ébredni reggel. A tükörbe néztem és nem láttam mást csak egy nyúzott arcot. Kár, hogy így is be kell mennem dolgozni. A hálószobám felé vettem az irányt, hogy felvegyek valami göncöt. A gardróbomba egy tükör van beleépítve, hogy még mielőtt elindulnék megnézhessem, hogy milyen külsőben lát a világ. De mielőtt meggyőzöttem volna róla, hogy jól nézek ki piros betűket találtam a tükrön. Ezeket tudtam kisilabizálni:
"Helló Abbie! Ugye emlékszel még rám? Hogy ez-e a második levél? Pontosan. És hidd el nagyon érdekes információkat mondok majd el neked ha velem tartasz.
Az első feladat. Menj el oda ahol először érezted meg, hogy vámpír vagy. És ne merészeld rávágni, hogy ez nem normális, mert nagyon jól tudod, hol és mikor történt ez. Úgyhogy nyomás!
Your friend:)"
-Ez rúzs? -meredtem rá a tükörre. -Ez nem normális! Már egyébként is megfogadtam, hogy soha többet nem megyek arra a helyre.... -majd ránéztem a csuklómra.
Kétezret írtunk. Tavasz volt, talán május. A város végén lévő levendula kertben voltam. Jól ismertem a tulajt. Mindig oda jártam kiüríteni a fejem. Amikor egyszer csak mintha egy villám csapott volna belém, kiejtettem a teámat a kezemből, az arcom eres,vörös lett és a fejem azt hittem szétrobban. Egy suttogó hang halkan ennyit súgott a fülembe: "Vous ne vivez pas plus long, vous extistez seulement!" Ez annyit tesz: "Többé nem élsz, csak létezel!"
És amikor ezt a mondatot kimondta a csuklómon egy vérrel teli kémiai üvegcsét láttam. Sokan kérdezték, hogy miért ez vagy, hogy ez mit szimbolizál. De persze én a kezdetektől tudtam mit akar ez jelenteni. Azt, hogy én az emberiség számára egy különleges, mutálódott valaki vagyok. Tehát én vagyok az üvegcse és bennem van az emberek vére.
Arra gondoltam, hogy egy frászt megyek oda, de valahol motoszkált bennem a kíváncsiság, hogy vajon miért kellene odamennem... Szokás szerint levágtattam a garázsba és elindultam a kert felé.
Amikor odaértem egy szörnyű látvány fogadott. Az olykor gyönyörű, tiszta porta most egy ronda, koszos hely. A táblán alig látszanak a betűk és a levendulák már aszaltak. A nyikorgó kapu kissé megijesztett és mintha követett volna valaki. Nem követett, előttem volt valaki. És nem volt más mint Robert a kert tulajdonosa.
-Na erre nem számítottál Abbie? Azok után, hogy itthagytál meghalni...Azt hittem barátok vagyunk.
-Robert?Veled mi történt? -ahogy végignéztem rajta, feltűntek a vámpírfogai és eszembe jutott mi is lett vele.
Amikor megjelent a furcsa tetkó rajtam annyira éhes lettem, hogy nem tudtam magamnak parancsolni és kiszívtam Robert vérét. Hihetetlenül jól esett de mikor végeztem szörnyű bűntudatom volt...
-Jaj, kérlek. Tudod te mi történt! Hidd el én is megjegyeztem egy életre.
-Robert sajnálom. Az nem én voltam!
-Hát sajnálhatod. Szarok rá! Hideg a testem, vörös lesz a szemem ha éhes vagyok és embereket ölök meg! Egykor én is az voltam!
-Tudom milyen érzés..És sajnálom, nagyon-nagyon sajnálom!
-Kotródj el!
-De várj!Ki tett vámpírrá?
-Your friend. Ezt a levelet küldi neked. -és mikor ezt kimondta fogott egy pisztolyt és lelőtte magát.
Sikítottam és a vérrel lecsöpögtetett levéllel futottam a kocsim felé.
Na már csak ez hiányzott. Hogy még valaki megtudja, hogy ki is vagyok. Nem elég ennek a rohadt életnek ha csak az exem és én tudom?
Na mármost, ha a főnököm tudja, hogy vámpír vagyok, abban biztos lehetek, hogy újra leülhetek a fotelembe egy tál fagyival karikázgatni az újságokban az álláshirdetéseket. Nincs mese, ha az ember meg akar élni, dolgozzon.
Szóval görnyedt testtartással mentem az igazgatói iroda felé. Kopogtattam, de semmi válasz. Benyitottam és az igazgató széles mosollyal mondta:
-Kérem, foglaljon helyet! -az idióta vigyorgása már az őrületbe kergetett -"Tudom ki vagy Abbie!"Ezt a levelet küldték neked. Itt találtam az asztalomon. Valaki nagyon titokzatos! Elárulja ki az?
-Őszintén? Még én se tudom ki a feladó... -mondtam komoly arccal.
-Na jó Abbie Haver!Menj dolgozni ha nem bízol bennem! -mondta nevetne.
Én annyira nem találtam viccesnek... Azt hittem berosálok míg odaértem az irodába. Ő meg még viccelődik? Na mindegy, a főnököm és én két külön bolygók vagyunk, tehát ezen sem kellett volna meglepődnöm...újabb meglepetés, hurrá!
Ahogy az asztalomhoz értem azon gondolkoztam, hogy engedjek a kíváncsiságomnak vagy szabjak határokat. Végül arra jutottam, hogy majd inkább otthon olvasom el a titokzatos feladó üzenetét, nehogy valamelyik hülye kollégám beleolvasson. Beledugtam a levelet a táskám legaljára és elkezdtem írni.
-Sziaa Abbieee! Itt a mai rész témája. Elég lehangoló de te gondolom megküzdesz vele. -mondta és elém tolt egy pedrivet.
Gyorsan csatlakoztattam a laptopommal és már néztem is a híradó egy kis részletét.
"Egy 23 éves férfi holttestét a Gand tó partján találták meg tegnap tizenhét óra tájban. A nyakán apró csípések voltak találhatóak és a csuklóján egy vágás. A rendőrök mai napig keresik a választ, hogy mi történhetett. Ha bármi információjuk van írják meg nekünk a hirtv@freemail.hu email címre."
Nagyon jó. Tehát nem csak én vagyok vámpír ebben a kis városban. Mert, hogy én tegnap nem öldöstem az is biztos. Szerencsére én a zacskós vérhez szoktam. Bár néha-néha igazán megkívánom valaki édes vérét, de muszáj valahogy visszafogni magam, elvégre nem igazán lenne helyes valakit meggyilkolni.
A tervemben az szerepelt, hogy ki megyek a tóhoz és nyomokat keresek. Nem is haboztam. Egy, mert nagyon érdekes ügynek tűnt. Kettő, szeretném tudni ki a másik vámpír, vagy ha vannak többen is, méginkább. Ez a két ok elegendő volt ahhoz, hogy bepattanjak a kocsimba.
Vezetés közben azon gondolkoztam, hogy mivel a kocsimban senki sem lát elolvashatom a levelet. Tehát beparkoltam és kikaptam az olvasnivalót.
"Csak nem a Grand tónál vagy?! Hogy ismerlek! Idefigyelj Abbie! Nem te vagy az első vámpír, sem a megváltó! Ne sajnáltasd már magad, és ne nyafogj azon, hogy milyen szar az életed... Senkit sem érdekel. Most pedig nagyon figyelj arra amit mondok. Ha hallgatsz rám akkor nagyon okos csapattársak lehetünk. Várd meg a második levelet addig NE csinálj semmit! Vagy mindennek vége!
Your friend:) "
Az igen! Ilyen levelet írni és a végére egy mosolygós fejet is illeszteni. Van ízlése! Kit érdekel -gondoltam és összetéptem a levelet.
Az idő borongós lett és a ballon kabátomhoz el kellett volna egy sál is. Szerencsére a csomagtartóba beraktam egyet reggel. Ahogy kinyitottam megláttam egy újabb levelet.
"Na-na... Nem erről volt szó! Abbie ha még egyszer megengedsz magadnak egy ilyen baklövést pokollá teszem az életed. És ne! Ne merészelj a rendőrségre gondolni! Túl jól ismerlek! Én szabom meg neked a határokat! Most én irányítalak mert magadban nem sok mindenre mennél...Ne feledd a mindennek vége alatt a te életedet is értettem!
Your friend:)
Fantasztikus! Most már ezt a nyomorult életemet is elakarják venni tőlem. Muszáj lesz hallgatnom erre a valakire, mert elég komolynak hangzik. Remélem a végén tényleg valami jó sül majd ki...
Beszálltam az autómba és hazafelé vettem az irányt. Ledobtam a kulcsom és a kabátom mikor haza értem és szappanoperát nézve, egy csomag vért szürcsölgetve gondolkoztam, vajon miért nekem ír ez a bizonyos 'Your friend'.
Nem tudod ki vagy? Semmi probléma,én se tudtam. Szépen lassan szembesültem azzal, nem csak más vagyok hanem egy szörnyeteg. De annyira nem utáltam ezt az életet, hogy öngyilkos legyek. Szeretek élni. Szeretem meglátni a dolgokban a szépet, a sötétséget, és az örömöt. Így hát muszáj volt a mostani életemben is megtalálni a jó dolgokat. Igaz nehezen és bánattal, de nem adom fel, nem éppen az a fajta vagyok.
Amikor tükörbe néz az ember, nem lát meglepetést csak ugyanazt az arcot melyet ismer. Néha unja és utálja. Bár nekem meglepetés volt, mégis az utálat ott volt a fejemben és a szememben. November volt. Az őszi falevelek sodródtak a széllel. Jámbor a szél is. Megélt hideget, meleget. Nos, én is utána megyek. Meg kell mindenfélét élnem, eddig így hiszem. Bár ki tudja, lehet ez lesz a második életem ami olyan csodálatos lesz, hogy sose fogok belefáradni. Még nem tudom. Azt viszont tudom, hogy lassan ébreszt majd a vekker és munkába kell mennem. És tessék már csörög is, de nem akarom megállítani. Hagy higgye, hogy zavar. Már nem zavar. Többé nem. Sőt kellemes ez a hang, olyan mintha ezer csengővel játszana egy kisgyerek. Idegesít, feldühít de kontrollálom magam. Idétlen ahogy csörög. Én nagyobb vagyok, felülemelkedek. Felkelek anélkül, hogy elállítanám a zajt.
A fürdőszobába lezuhanyzom. A virgonc cseppek végiggördülnek a testemen, és a tusfürdő vidám buborékot fúj. Aztán egy kis smink majd a ruháimat lustán, fáradtan veszem fel. Elhagyom a házat felkészülve arra, hogy a sok lakótárs kérdezgeti:"Mi a baj Abbie? "Abbie miért vagy ilyen szomorú?"
Erre csak egy válasz van:
Meghalt az egyik részem, mert igen egy gyilkos vagyok. Egy kibaszott gyilkos. Vérrel táplálkozom és ami a legrosszabb, hogy nem tudom magam visszafogni ha éhes vagyok.
Sikeresen kijutottam a házból minden kérdezgetés nélkül. Most Joehoz vettem az irányt egy kávéért. Igaz ez már nem hat nekem de mégis az illata emlékeztet arra, hogy milyen jó volt amikor még ez adta az energiát és persze ez az illat emlékeztet Bryanre akivel először itt találkoztam. Hogy bele vagyok-e zúgva? Csak voltam. Miután megtudta,hogy ki és mi vagyok, ott hagyott a kávézóba. Azóta nem is láttam. Talán kiköltözött Németországba, vissza az anyjához. Ilyen emberre nincs szükségem.
Mindjárt nyolc óra lesz én pedig a múlton töprengek. Nem hiszem, hogy még egyszer visszavennének ha elkésnék. Nem vagyok egy zseni, hogy mindent elnézzenek nekem. Csupán írok. Leírom ami bánt, ami örömet szerzett nekem és minden egyebet.
Beértem a munkahelyemre ahol rögtön az főnököm hivatott méghozzá ezzel:
"Abbie Stone jöjjön az irodámba. Tudom ki vagy Abbie!"
