5. fejezet

Ahhoz, hogy az embernek legyen kedve felkelni, kell valami ami miatt kiugrik az ágyból és mosolygósan indul el a munkába. Nálam ez kevésbé volt így. A szokásos. Mint minden reggel, a zuhanyzóban csodálom a vízcseppeket, mindig van erejük egymás ellen versenyezni, vajon melyikük ér le hamarabb vagy melyiküket nyelem le előbb. Aztán kinyitom a még mindig rúzsos tükröm. Belenézek és semmi változás. Aztán pedig a semmit nem érő, felesleges kávé ami az igazat megvallva átmegy rajtam.
Beléptem a bejárati ajtón és az asztalom felé vettem az irányt. Bárhogy próbáltam feltűnést nem kelteni máris letámadott Lily.
-Jaj Abbie! Hol jártál? Azt hittem már sosem jössz vissza! A főnök mindent rám bízott amíg te a gyilkosság után szimatoltál! Nem tudom megérte-e ennyit lógni, hamarosan kell a cikk.
És akkor mint egy földrengés eszembe jutott valami. Nem egy cikk kell erről az ügyről, hanem több. Minden újabb kiadványban benne kellene lennie egy kis résznek. Így minél többen olvasnák amit leírok.
-Bocs Lily, de nincs időm az idióta önsajnálatodra.. Ezt dobta a gép, ha nem tetszik mondj fel! -azzal elmentem mellette és az igazgatói iroda felé siettem.
-Mr.Buck!
-Üdv Abbie! Miben segíthetek? Haladtál valahova a kiadott anyagban?
-Annál is jobb! Eszembe jutott.. -és elmeséltem neki a fantasztikus ötletem.
-Ühüm...hm...nos...ez nem is rossz ötlet! Csak az a kérdés, egyedül megbirkózol-e vele, vagy rakjam melléd Lily-t?
-Isten ments!
-Igen, én se szeretem...Egy idegesítő liba.. -mondta és elnevette magát.
-Akkor hozzá is látok! Holnapra kell, igaz?
-Igen-igen. Reggel tíz.
-Köszönöm, viszlát!
-Szervusz Abbie!
Leültem a helyemre és egészen hét óráig írtam. Aztán hazarohantam és felvettem valami csinos ruhadarabot.
Éppen beestem fél nyolcra a One Clock-ba. Logan már ott ült az egyik asztalnál.
-Helló!
-Szia!
-Iszunk valamit? -mondta és egy mozdulattal intett a bár mögötti pincérnek.
-Persze!
-Üdvözlöm önöket a One Clock-ban. Mit hozhatok önöknek? -mondta unottan, amolyan betanult szöveggel a dolgozó.
Rám nézett Logan.
-Egy Mojitot, sok jéggel.
-Máris hozom, az úrnak mit adhatok?
-Egy Whiskeyt kérek.
Bólintott és elment.
-Nem hittem volna, hogy csinos is lehetsz...
A múltkori találkozásunkor egy farmerben és egy ingben voltam...Hát igen egyikben sem az jött le, hogy van alakom....
-Ez egy bók akart lenni...?
-Ige... Nem én nem vagyok az a nyálas típus tőlem ne várj semmi ilyesmit.
-Aha, értem.
-Na és elmeséled miért olyan nagyon szar az életed?
-Nem, ha ezért jöttél ide akkor, felejtsd is el.
-Jó-jó, nem kell felkapni a vizet. És még véletlenül sem ezért találkozom veled! De ha te nem nyílsz könnyen akkor én mutatkozom be. 33 éves vagyok, nőtlen, és családtalan ha van ilyen szó.
-Meghaltak?
-Nem. Úgymond egy elcseszett házasság, elcseszett gyereke vagyok, akit beraktak a NINCS SZÜLŐJE házba és ezzel el is veszítettem minden rokonom. Nem igazán bánom, a szüleim fényűző családtagjaik legalább megkíméltek sznobságuktól...
-Tehát gazdag szülők, há?
-Nagyjából ja..
Órák hosszat beszélgettük és minden egyes percét élveztem. Én is elmondtam neki mindent magamról, hogy élnek a szüleim, akik nem helyeslik a munkámat sőt az egész életemet...De arról egy szót sem mondtam, hogy vámpír vagyok.
Olyan fél kettőkor megszólal Logan:
-Nem megyünk el sétálni a városba?
-De menjünk, amúgy is ki akarom szellőztetni a fejem.
Seatle utcái kivilágítva romantikussá tették a hangulatot, ami nekünk nem számított ugyanis mint két jó barát sétáltunk. A hídon pedig:
-Nem bánod ha rágyújtok? -kérdezte.
-Nyugodtan de nekem is adj egy szálat!
A füst olyan volt a levegőben mint egy varázspor. Kicsit az ember elszáll a földtől mikor cigarettázik. Mélyen beleszív és lassan kifújja, mikor ez a folyamat többször ismétlődik, jobb kedvre derül és egyszerűen úgy érzi a dolgok könnyűek. De ezek csak pillanatok és ezt a gyengéd tíz percet egy valaki ronthatta el...Your Friend....