1.fejezet

Nem tudod ki vagy? Semmi probléma,én se tudtam. Szépen lassan szembesültem azzal, nem csak más vagyok hanem egy szörnyeteg. De annyira nem utáltam ezt az életet, hogy öngyilkos legyek. Szeretek élni. Szeretem meglátni a dolgokban a szépet, a sötétséget, és az örömöt. Így hát muszáj volt a mostani életemben is megtalálni a jó dolgokat. Igaz nehezen és bánattal, de nem adom fel, nem éppen az a fajta vagyok.
Amikor tükörbe néz az ember, nem lát meglepetést csak ugyanazt az arcot melyet ismer. Néha unja és utálja. Bár nekem meglepetés volt, mégis az utálat ott volt a fejemben és a szememben. November volt. Az őszi falevelek sodródtak a széllel. Jámbor a szél is. Megélt hideget, meleget. Nos, én is utána megyek. Meg kell mindenfélét élnem, eddig így hiszem. Bár ki tudja, lehet ez lesz a második életem ami olyan csodálatos lesz, hogy sose fogok belefáradni. Még nem tudom. Azt viszont tudom, hogy lassan ébreszt majd a vekker és munkába kell mennem. És tessék már csörög is, de nem akarom megállítani. Hagy higgye, hogy zavar. Már nem zavar. Többé nem. Sőt kellemes ez a hang, olyan mintha ezer csengővel játszana egy kisgyerek. Idegesít, feldühít de kontrollálom magam. Idétlen ahogy csörög. Én nagyobb vagyok, felülemelkedek. Felkelek anélkül, hogy elállítanám a zajt.
A fürdőszobába lezuhanyzom. A virgonc cseppek végiggördülnek a testemen, és a tusfürdő vidám buborékot fúj. Aztán egy kis smink majd a ruháimat lustán, fáradtan veszem fel. Elhagyom a házat felkészülve arra, hogy a sok lakótárs kérdezgeti:"Mi a baj Abbie? "Abbie miért vagy ilyen szomorú?"
Erre csak egy válasz van:
Meghalt az egyik részem, mert igen egy gyilkos vagyok. Egy kibaszott gyilkos. Vérrel táplálkozom és ami a legrosszabb, hogy nem tudom magam visszafogni ha éhes vagyok.
Sikeresen kijutottam a házból minden kérdezgetés nélkül. Most Joehoz vettem az irányt egy kávéért. Igaz ez már nem hat nekem de mégis az illata emlékeztet arra, hogy milyen jó volt amikor még ez adta az energiát és persze ez az illat emlékeztet Bryanre akivel először itt találkoztam. Hogy bele vagyok-e zúgva? Csak voltam. Miután megtudta,hogy ki és mi vagyok, ott hagyott a kávézóba. Azóta nem is láttam. Talán kiköltözött Németországba, vissza az anyjához. Ilyen emberre nincs szükségem.
Mindjárt nyolc óra lesz én pedig a múlton töprengek. Nem hiszem, hogy még egyszer visszavennének ha elkésnék. Nem vagyok egy zseni, hogy mindent elnézzenek nekem. Csupán írok. Leírom ami bánt, ami örömet szerzett nekem és minden egyebet.
Beértem a munkahelyemre ahol rögtön az főnököm hivatott méghozzá ezzel:
"Abbie Stone jöjjön az irodámba. Tudom ki vagy Abbie!"